|
Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.
Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.
Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.
Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.
És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.
Esztendők múlnak, évek, s a remény -
mint szalma közt kidöntött pléhedény
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Oh...!
Oh boldogság! árnyas zöld lugas,
Mért borul rám...
» A jegyes éneke
Uram, ölelj magadhoz engem.
Ma valami sír a...
» Te kis virág...
Te kis virág, kit ő tépett le nékem,
Már...
» Hogyne szeretnélek
Ha nevet egyik szem, vagy könnyektől ázik,
Szint...
» A távozóhoz
Ne hagyj el! Oh, ne vidd magaddal
A régtől várt...
» Feljöttek már
Feljöttek már a csillagok:
nyisd ki rózsám az...
» Brilliáns
Szájam királyi biborszőnyegén
Torzarcú szitkok...
» Csalfa sugár
Kis bokor, ne hajts még,
Tél ez, nem...
» Orgona
Bár holtra metszé kertész görbe kése,
Még...
» A' Csere
A' csintalan leányok
Szünetlenűl perelnek
Rám,...
|
