|
Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.
Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.
Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.
Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.
És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.
Esztendők múlnak, évek, s a remény -
mint szalma közt kidöntött pléhedény
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Szerelmes vers
Állnék vigyázba érted, mint a fenyvesek,
S nem...
» Szerelem
Minden érzésünknek anyja a szerelem,
Ez olly...
» Gyöngyök perdülnek szét
Gyöngyök perdülnek szét. Jaj, odalett a...
» Brilliáns
Szájam királyi biborszőnyegén
Torzarcú szitkok...
» Leányélet
Szép aranyideim! be szerencséltettek,
Minden...
» Szerelmes ének Wurlitzerre
Harlem éjszakáját
köréd göngyölhetem,
neonf...
» A rózsa csügged
A rózsa csügged, halványan lehull,
Ha nyári...
» Az én szivem
Az én szivem sokat csatangolt,
de most már okul...
» Kérdés
Mondjátok óh, hogy van-e dúsabb
És van-e mégis...
» Táncoló tűzliliomok
/Daffodils/
Sétáltam, mint a felhő,...
|
