|
Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.
Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.
Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.
Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.
És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.
Esztendők múlnak, évek, s a remény -
mint szalma közt kidöntött pléhedény
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Várlak
Éjfél van, és én még nem alszom.
Hallgatom a...
» A' Csere
A' csintalan leányok
Szünetlenűl perelnek
Rám,...
» Elvesztett szerelem
Bánattól élesült szeme,
egy rezzenést felfog...
» Jegenye lelkem
A sors megrázta lelkemet,
Mint a vihar a...
» Mese a szerelemről
Hol volt, hol-nem-volt ország
hol-nem-volt...
» Szívem szerint
Szívem szerint szolgálom én az Istent,
hogy...
» Az első szerelem
Szívem zsenge szerelmeit
El nem törli tehát a...
» Ninához
Soha nem bájol testednek
Csábító szépsége,
Ha...
» Kivánsz ha szeretni...
Kivánsz ha szeretni,
Engemet szenvedni:
Légy...
» Midőn szerelmünk...
Midőn szerelmünk nyílni kezdett,
Boldogságunknak...
|
