|
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul, és jelzés nélkül.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Két asszony
A tenyered forró, Meám,
fölforr a könnyem, ha...
» Szerelem nélkül
Élni mit ér, mi öröm van arany Szerelem tüze...
» Ne gyónj nekem, minek gyónnál!...
Ne gyónj nekem, minek gyónnál!
Álnokabb vagy a...
» Az alvó szép
Beállt az éj, s szememre nem
Száll enyhe...
» Elment megint
Elment régen.
S én menni, menni hagytam.
Elenge...
» Eszembe jutott
Most az jutott eszembe, hogy a télen
még...
» Emberi közelségből
A hangszórókat kezdik leszerelni
a költők;...
» A lányka szobor előtt
Lányka! ne hódolj a csáboknak az ifju...
|
