Mint nyugvó úrnőt piperéz remegve
A néger rabnő lágy s illatos ujja,
Úgy szépíti a lankadt tájat újra
A setét ujjú, alázatos este.
Bús rableány! ki kékszínűre fested
A fák kontyát, s a holdnak hervadt arcát
Ezüstösre kendőzöd, csúnya hajszák
Miatt gyűrött orcám úgy simogasd meg,
Mint régen egy lány, ki mióta elment,
Oly fáradt illatú nekem az élet,
Mint most a mély és elsötétült kertek,
S kiért, míg csüggedt fővel várlak téged,
Oly forró s oly könnyes a szívem vágya,
Mint jöttödkor, est, az özvegyek ágya.
1909.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Menj el! Menj el, hagyj magamra végre!
Elmész, s én...
» Utóhang Mint nap derült reám
Arcád, felhőtelen...
» Ne kérdezd Ne kérdezd tőlem naponta:
szeretlek-e?
Megmárto...
» Ülünk egymás mellett Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás...
» Költői ábránd volt, mit eddig érzék... Költői ábránd volt, mit eddig érzék,
Költői...
» Hogyha lelkem felleg volna... Hogyha lelkem felleg volna, melynek
Méhében...
» Emma Volnék bár hegyeken lebegő szél, messze...
» Falusi randevú Van itt valaki? Ki kopog? -
Én vagyok, mondta...
» A feredés Nini, szemeim, ide nézzetek,
Ni, e kis...
|