Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el. Visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.
Miért jött el? Békességesen
rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.
Másé! A Földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kísértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz bíztatón, ne adj te mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében...
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Elsõ szerelmemhez Letûnt ifjúságom édes arany álma,
Hervadt...
» Nekem nem kell a' valóság... Nekem nem kell a' valóság: -
Virágit...
» Bimbók Tavaszodik. Gyönyörtől
Liheg az ébredő...
» Külön világban Külön világban és külön időben
éltél, be messze...
» Ölelés Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
ez amphorásan...
» Ballada a hajdani hölgyekről Mondjátok, milyen véget ért
A szép római dáma,...
» A fehér liliom Lelkemben titkos sejtelem van,
- Jövőre,...
» Boldog pár Egy titkos ah felém, s egy elpirúlat,
Arc...
» Készség Mondd: bősz vadakkal küzdjek rengetegben,
Vagy...
» Végre! Itt vagy végre hő karomban
Szívem, lelkem...
» Mert túlságosan akarlak Ki ott állott az útban,
Ellökni mindig...
» Szerettem én, megtudtam én is Szerettem én, megtudtam én is
szerelmi kínok...
» Alkonyat Halk, hosszú árnyak lejtenek köröttünk,
S már...
» Fehér rózsatő virága Szívem sír utánad szüntelen,
szemem könnytől...
» Ezüstnyelű aranykalapács Először csak a páholyodban,
a páholyodban...
» Az én szívem Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik...
» Érted Csodálom a gyönge embert,
Kiről mondák, regék...
» Vágyak Úgy-e, most jól áll a hajam megint!
És úgy-e,...
|