|
A ház rózsával lenne itt teli, s dongó darázzsal:
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szóllőfürtök áttetsző kövek ilyenkor, s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm, és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd:
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hús patak, s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat!
a rózsát, szőllők jóízét s mérgét a vad darázsnak.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Mikor a nagymama...
Mikor a nagymama kiment a konyhába,
magunkra...
» Fenn és lenn
Óh, izgalmak rokonsága! Vakít
a roppant hő,...
» Áradozás
Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek!
Hallod?...
» Megtért bűnös
Lányka, midőn alvál, csókot rablék ajakidról;
Kí...
» Telefon
Hallom a hangod messze, mélyből,
Egy régi...
» Táncol a Hold
Táncol a Hold,
fehér ingben.
Kékes fényben
úsz...
» A túlsó part
Itt vetkezik, itt dobja le mezét
S már nem is...
» Vonásaid...
Vonásaid, melyek véreddel egyek,
közös ősvérrel...
|
