|
Ha mindent is – magad mégsem raboltad
El tőlem – s magam önmagamtól én sem
Félbe-hasított faként is egészben
Maradtunk mind a ketten kiraboltak
Mért is tudtál volna te lenni jobbnak
Mint ahogyan lehet e Téridőben
A közöttünk mindegyre terjedőben
Mely a számunkra mindegyre fogyó jav
S téged se raboltalak el magamtól
Bennem mindig akkor marad az akkor
Én maradok az állandó jelennél
Nem házalok se jövőnél se múltnál
Mindent megőrizek ami lehetnél
És mindent elfelejtek ami voltál
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Molnárleány
Szép a tavasz, ha visszajő,
S mint régi jó...
» Csak álmodtalak?
Beszíva Veszprém levegőjét,
reám borult a...
» Epedő szerelem
Mind csak mese, mind csak mese,
Amit költőink...
» Kezem a kezedben
Hallod? Ez az a szél
mely kitépi a fák...
» Mese, mese, mátka
A fűz a vizen áthajolt.
Szép zöldhajú szűz...
» A szeretet nem puszta szó
Midőn rámleltél olyan voltam mint egy kivetett...
» Szerelmeslevél
Csend van, a lomb közt fényküllő remeg,
lidérc...
» Rónaságon
Rónaságon álló
Terebélyes tölgyfa
Mindig nő,...
|
