Egyedül van az ember mindig,
az egyedüllét magasából
egyszer csak alázuhan,
mint a toronynak ablakából.
Mily jó, ha van egy mély tekintet,
amelytől a sír sem hideg.
Én nem nevezem szerelemnek,
én nem nevezem semminek.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» A bátortalan szerelmes Remény s kétség között epesztem
Édes kínok közt...
» Az élet fája Ismertem én ifjú koromban
Egy fát, éltemnek...
» Hold a fák közt A hold a fák közt
szikrázva süt;
gally moccan,...
|