|
Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szivem. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» A sziv
Az eszedet, ha akarod,
Akinek tetszik,...
» Elégia
A régi Anna jár ma
Emlékek pitvarába,
A régi...
» Elmondottam...
Elmondottam, eldaloltam
A' mit érzett...
» Bágyadt csillag...
Bágyadt csillag, mit tündökölsz
Oda fenn az...
» Levél
Szünetszakadatlan
csak neked írnék -
mindent...
» Ha a szerelem elhagyott
Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik...
» A fekete asszonyhoz
1
Virágos arcú lányseregbe
búsan,...
» Üres sarok a szekrényben
Van már patyolat függönyöm
és haragosvörös...
» Marasztalás
Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!
Ne...
|
