|
Szonettek, lányai a fáradt örömeknek,
Óh élő bánatoknak halk léptű hirdetői!
Bús kővé merevülnek palástom dús redői,
Szép, szózatos szoborrá az asszonyt-váró leplek.
A szívem oly szerelmes, oly bánatos és női,
S a lankadt szárnyu vágyak esténként úgy belepnek.
Óh, tőlem messze szálltak a kacajok, a kedvek,
S meddő kezekkel járnak az élet magvetői.
Szonettek, holt leányok, bús szivemből fakadtak,
Virágosan feküsztök, fehéren, dermedetten,
Mint holt kezek, szegények, mik mindent odaadtak.
Belőletek mi pompás sírboltot építettem
Pár elhervadt virágnak, vágyaknak és szavaknak,
És reszkető kezekkel alávésem:
Szerettem...
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» A szerető ohajtása
Mint a gyenge virág haldokló fára fonódik,
S...
» Szerelem
Már oly édes, oly vonzó, zsongató
volt egy-egy...
» XVIII. szonett
Mondjam: társad, másod a nyári nap?
Te...
» Tétova óda
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem...
» Az halál- és Kupídóról
Bészállván az Halál némelly fogadóba s...
» Szerelem és bor
Tudod-e, jó pajtás! miben áll boldogság?
Vagy...
» Kupídó
Én balgatag nevettem
A kézives Kupídót:
E kis...
» A tavasz
A tavasz rózsás keblét kitárva,
Száll alá...
|
