|
Szonettek, lányai a fáradt örömeknek,
Óh élő bánatoknak halk léptű hirdetői!
Bús kővé merevülnek palástom dús redői,
Szép, szózatos szoborrá az asszonyt-váró leplek.
A szívem oly szerelmes, oly bánatos és női,
S a lankadt szárnyu vágyak esténként úgy belepnek.
Óh, tőlem messze szálltak a kacajok, a kedvek,
S meddő kezekkel járnak az élet magvetői.
Szonettek, holt leányok, bús szivemből fakadtak,
Virágosan feküsztök, fehéren, dermedetten,
Mint holt kezek, szegények, mik mindent odaadtak.
Belőletek mi pompás sírboltot építettem
Pár elhervadt virágnak, vágyaknak és szavaknak,
És reszkető kezekkel alávésem:
Szerettem...
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Szerenád
A kormos égből lágy fehérség
szitálja le ezüst...
» Keserű élet, édes szerelem
Másnak szívem mindig jót kivánt,
S engem mégis...
» Nem dicsőség...
Nem dicsőség, amiért epedve
Nyújtja szomjas...
» Tűnődve, egyedül..
Tűnődve, egyedül rovom a rétek
magányát, lassú...
» Szerelem
Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol,...
» Szerelem nélkül
Élni mit ér, mi öröm van arany Szerelem tüze...
» Kupídó
Én balgatag nevettem
A kézives Kupídót:
E kis...
» Szerelem és bor
Tudod-e, jó pajtás! miben áll boldogság?
Vagy...
|
