Ó, meddig

Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted,
idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt,
s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét,
emléked híva, majd rebbentve szerteszét.
Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben,
elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen,
Igérő titkokat kutatva ostobán,
Kapkodni lázasan egy tűnt igéd után,
Mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet,
enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked
s leintve részegen a hűvös ész szavát,
neveddel verni fel a néma éjszakát!