Magyar költő a XVI. században

Hajnalban a mezők füve harmatozik;
nap kél; nehéz fejem búsan darvadozik;
harsányhangú madár vígan kiáltoz itt,
de búm nem változik.
Sem penig, ha est jön, világ borultában,
mikor álmatlanul az Duna martjában,
távol pitymallatnak sanyarú vártában,
ülök az éjtszaka csillagos sátrában.
Néked mit vétettem, hogy már nem akarod
szerelmem? Mást ölel téjszín fehér karod;
hajad szép függönyét most másra takarod.
Én fene mándrucnak fogait kiállom,
csatákban véremnek hulltát nem sajnálom
s gyenge lány miatt lesz keserű halálom.