Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.
Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?
Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.
Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Mese Egy világvégi házban
Világszép lány lakott,
Vil...
» Versek Ilyenkor, ha nyilnak az orgonavirágok,
Sajnálom...
» Miért? Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden...
» A csalfa szeretőnek megvetése Hasztalan mászkálsz lábomnál,
Ismerem már...
» Félhomályban Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te...
» Phyllis Phyllis haragra gerjed,
S bosszút kiált...
» Szerelmes vers Hiába hiába mondom: "Lesznai Anna
Több...
» Elfojtódás Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki...
|