Kései vallomás

Uram, hallgasd meg könnyes asszonyod
kései, halk, szemérmes vallomását;
mert szívemet nehéz sejtelmek gyötrik
és estenden oly hosszasan sírok,
a lelkemben, jaj, ne legyen titok,
mit nem fürkészhet két drága szemed,
Uram, most átadom Néked a lelkemet:
Szeretlek, nagyon szeretlek.
Kény-kedvedre, úri kegyelemre
életem várát, ím, kezedre játszom.
Mim van nekem? pár könnyes írásom,
s mi vagyok én, bús, remegő gyerek,
a büszke, rátarti gerjedelmek
most lábaidhoz igyekeznek lágyan
s én sírok a szent, nagy alázkodásban:
hogy szeretlek, nagyon szeretlek.
...
Tudod, a lelkem most könnyekre hajló,
most sok biztatás, simogatás kéne,
valahol megbújni, panaszkodni félve,
ami majd eljön: a Sorsom elől,
hogy könnyebb legyen a Nehéz, a Bánat
s bátrabban menjek elébe az élet-halálnak,
s ne fájjon úgy, még az is, hogy szeretlek,
nagyon szeretlek.