|
A perc után, a lobbanás után,
a fényszárnyak, a robbanás után,
melyben agyamtól a láb-ujjadig
a mindenség végső határait
bejárta bennünk isten gyönyöre,
a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
te is érezted, mint én, azt a jó
lankadást, a visszazsugorodó
életet, az emberit, amit én?
Még ájult voltam, s bőröm felszinén
valami nyugodt, ismerős meleg
ömlött el: az újra-nyíló erek
hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
s az zsongatott és altatott: a szánk
félrecsúszott: még éreztem, milyen
édes voltál, és hogy a szerelem...
Aztán semmi... Most meg, ébredve - Te,
mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» A feredés
Nini, szemeim, ide nézzetek,
Ni, e kis...
» Hogy Júliára talála, így köszöne neki
Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép...
» Szerelem
Mondod: az ég… és felnézel az égre
És mondanád:...
» Kínai szerelem
Ó, asszonyom, nem önt szeretem én,
de még a...
» Losonczi Anna nevére
Lelkemet szállotta meg nagy keserűség,
Csak...
» Mese a szerelemről
Hol volt, hol-nem-volt ország
hol-nem-volt...
» Végtelenül
Tenger,
istenemre
tenger!
Minden...
» Szerelem
Kutyánk vinnyog a kertben és boldog
nyelvvel...
|
