...nak

Lermontov

Lelkemben nincs többé alázat,
nem indít már meg semmi sem:
zokszavad vagy szerelmi lázad, -
szívünk egymástól idegen.
Szabadságomat - ezt feledted -
bódulatért el nem dobom,
lágy mosolyodnak, hő szemednek
áldoztam úgyis szebb korom,
ifjúságom minden reménye
benned úgyis sokáig élt:
egész világ gyűlöletére
szoktam forró szerelmedért!
Térdednél telt el annyi órám -
ha máshol, talán ezalatt
szent lelkesülés tüze fú rám...
S mit adtál cserébe magad?
Elfogott volna égi ihlet,
s olyan remeket alkotok,
hogy művemért a hír kitűntet,
s nevem örökké élni fog...
Olyan gyöngéden mért igérted,
hogy pótolod a koszorút?
Mért tüntetted, lobbanva, szépnek
vágyadat, ha a búcsu rút?
Álmodj szerelmet, - büszkeségem,
hűtlen feledve mást szeress!
Bármi sors várjon földön-égen,
belőlem rab már sohse lesz.
A szív a messzi délre vágyik,
hívnak az idegen hegyek.
Mért ismertelek, s jaj, sokáig
ahhoz, hogy elfelejtselek?
Bárkivel most gyönyört gyönyörre!
Mindenkinek esküdözöm,
forrón, kacajt kacajba öltve,
s szememben mindig ott a könny.
Ne úgy szeressek, mint szerettem!
Csalni fogok könyörtelen!
Mért becsüljek asszonyt? Hiszen nem
volt hű egy angyal szíve sem.
A nagyvilágot harcra hívtam,
nem bántam, száz halált ha ont,
hogy csak még egyszer megszorítsam
fiatal kezed - én bolond!



Hűtlenségedről mit se tudva
a lelkemet adtam neked,
s te ismerted már, mi a titka...
Csak én, én nem ismertelek.